„Akkor tanakodtak egymással az Úr tisztelői, az Úr pedig figyelt és hallgatott, és egy emlékkönyvet írtak Őelőtte azoknak, akik félik az Urat és becsülik az Ő nevét. És azon a napon – azt mondja a seregek Ura –, amelyet én szerzek, tulajdonommá lesznek, és kedvezek nekik, amint ki-ki kedvez a fiának, aki szolgálja őt.” (Malakiás könyve 3,16–17)
Felelősséggel tartozunk a saját munkánkért, amelyet senki sem végezhet el helyettünk. A világot szavainkkal, személyes erőfeszítéssel és példánkkal tehetjük jobbá. Jó, ha ápoljuk a társas kapcsolatokat, de ezt ne csupán szórakozásból tegyük, hanem azzal a céllal, hogy lelkeket menthessünk. Másokkal való érintkezésünket jellemezze a józanság és a mennyei lelkület. Beszélgetésünk mennyei tárgyról folyjék.
Mi méltóbb arra, hogy foglalkoztassa gondolatainkat, mint a megváltás terve? Kimeríthetetlen témát ad nekünk Isten végtelen szeretete, szívünk megszentelődése, az utolsó napokra szóló drága, megmentő igazság, Jézus Krisztus kegyelme. Ha ezekről gondolkodunk, szívünk-lelkünk megtisztul, és átjárhat bennünket az az öröm, amelyet a tanítványok éreztek, amikor Jézus csatlakozott hozzájuk az Emmaus felé vezető úton. Aki szeretetét Krisztusra összpontosítja, az örömét leli a Vele való érintkezésben, és erőt merít belőle. Ha Isten igazsága maradandó alapelv lesz a szívünkben, akkor élő forrássá válik. Lehet, hogy megkísérlik elfojtani, de mindig előtör, nem lehet megakadályozni áradását. A szívünkben élő igazság az élet kútforrása: felfrissíti a fáradtat, visszatartja a gonosz gondolatokat és szavakat, s általa minden kivirul. Boldogságunk forrása Jézus és az Ő szeretete. (Review and Herald, 1885. november 10.)
