„Timótheusnak, az én szeretett fiamnak kegyelem, irgalmasság, békesség az Atya Istentől és Jézus Krisztustól, a mi Urunktól! (…) Nagyon szeretnélek látni téged, (…) hogy örömmel teljesedjek be.” (Timótheusnak írt II. levél 1,2–4)
Pál visszatért cellájába a császár törvényszéki terméből, tudva, hogy csak rövid haladékot nyert, mert ellenségei nem nyugszanak, amíg keresztül nem viszik kivégeztetését. De tudta azt is, hogy egy időre az igazság győzedelmeskedett.
Sötét cellájában ülve tisztában volt azzal, hogy életét feláldozzák Néró egyetlen szavára vagy intésére. Timótheusra gondolva elhatározta, hogy magához hívatja. Timótheusra bízta az efézusi gyülekezet gondozását, ezért hagyta hátra, amikor utolsó útjára indult, Rómába. Pált és Timótheust mély és erős szeretet kötötte össze. Timótheus a megtérése óta osztozott Pál munkájában és szenvedéseiben, így barátságuk egyre erősebbé és szentebbé vált, míg Timótheus mindazzá lett az idős apostol számára, ami egy fiú lehet szeretett és tisztelt édesapjának. Így nem csoda, hogy Pál látni kívánta őt elhagyatottságában.
A legkedvezőbb körülmények között is több hónapot vett igénybe, amíg az utazó Kis-Ázsiából Rómába juthatott. Pál attól tartott, hogy Timótheus túl későn érkezik meg, s már nem láthatja. Fontos tanácsokat és tanításokat akart átadni az ifjúnak, akire olyan nagy felelősséget bízott, s miközben sürgette, hogy haladéktalanul jöjjön, tollba mondta bizonyságtételét, ha nem tudná személyesen elmondani. Lelke szerető, aggódó gondoskodásával mindent meg akart tenni az evangélium által megnyert lelki fiáért és a gondozására bízott gyülekezetért. Pál igyekezett Timótheus szívébe plántálni a szent megbízatása iránti hűség fontosságát. Levelének lezárásakor Timótheust Pál a Főpásztor oltalmába ajánlja, aki akkor is gondoskodik a nyájról, amikor a pásztorok ezt nem tehetik meg. (Az apostolok története, 498–499., 508. o.)
