„Az embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon.” (Márk evangéliuma 10,45)
Sokan úgy érzik, hogy nagy kiváltság lenne, ha meglátogathatnák Jézus földi életének helyszíneit, ott lehetnének, ahol Ő járt, megállhatnának a tó mellett, amelynek partján tanított, s láthatnák a dombokat és völgyeket, amelyeken Jézus szeme gyakran megpihent. Azonban nem kell elmennünk Názáretbe vagy Bethániába, hogy Jézus lábnyomában járjunk. Megtalálhatjuk Őt a betegágyak mellett, a szegények kunyhóiban, a nagyvárosok zsúfolt sikátoraiban, és mindenütt, ahol az emberi szívek vigasztalásra szorulnak. Amikor azt tesszük, amit Jézus tett földi életében, akkor az Ő nyomában járunk. (…)
Emberek milliói élnek elveszendő állapotban, a bűn és tudatlanság köteleivel megkötözve, akik sohasem hallottak Krisztus szeretetéről. Ha mi lennénk az ő helyzetükben, mit kívánnánk, hogy tegyenek értünk? A legünnepélyesebb kötelességünk, hogy tegyük meg értük mindazt, ami hatalmunkban áll. Sorsunkat az ítéletkor a Krisztus által adott életszabály dönti el: „Amit akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek velük.” (Máté evangéliuma 7,12)
Ennek a munkának az elhanyagolása okozza, hogy sok fiatal tanítvány nem jut tovább a keresztényi tapasztalatok ábécéjénél. Ha segíted a nyomorgókat, megőrizheted a világosságot, amely a szívedben égett, amikor érezted, hogy neked is szólnak a szavak, melyeket Krisztus a mozgásképtelen beteghez intézett: „Megbocsáttattak a te bűneid!” (Máté evangéliuma 9,2) A tetterőt, amely a fiatalokban gyakran sok veszély forrása is lehet, jó irányba terelhetjük, s áldássá válhat. Elfelejthetjük önmagunkat abban a komoly munkában, hogy jót teszünk másokkal. (Jézus élete, 640. o.)
