„Azonban ő így szólt Jézushoz: De ki az én felebarátom?” (Lukács evangéliuma 10,29)
Az izraelitáknál vég nélküli vitákhoz vezetett ez a kérdés: „Ki az én felebarátom?” A samaritánusokkal és a pogányokkal kapcsolatban nem volt kételyük: őket idegeneknek és ellenségeiknek tekintették. Azonban hol a határ a saját népük esetében a társadalom különböző osztályai között? Erre a kérdésre Jézus az irgalmas samaritánus példázatával válaszolt, bemutatva, hogy nem csak az a felebarátunk, aki ugyanahhoz az egyházhoz tartozik és ugyanazt a hitet vallja, mint mi. Megváltónk nem különböztet meg bennünket a bőrszín vagy a társadalmi osztály alapján. Felebarátunk mindenki, aki Isten tulajdona. (Krisztus példázatai, 376. o.)
Mindaz, aki hiányt szenved valamiben, a felebarátunk. Ádám minden tévelygő fia és leánya, akit a lelkek ellensége tőrbe csalt, és megkötözöttségben, rossz szokások rabszolgaságában tart, elpusztítva Istentől kapott férfiúi és női mivoltát – az én felebarátom. (Review and Herald, 1895. november 12.)
Nem csak a barátaink és közeli ismerőseink a felebarátaink. Nem csupán azok a felebarátaink, akik a mi egyházunkhoz tartoznak, és hozzánk hasonlóan gondolkoznak. Az egész emberi család minden tagja a felebarátunk. Tegyünk jót mindenkivel, különösen a hitünk családjához tartozókkal! Mutassuk be a világ előtt, mit jelent Isten törvényének megtartása. Szeressük Teremtőnket és törvényét mindenekfelett, felebarátainkat pedig úgy, mint önmagunkat! (Review and Herald, 1895. január)
Isten alkalmat ad az embereknek, hogy megmutassák, szeretik-e felebarátaikat. Aki igazán szereti Istent és felebarátját, az irgalmasságot gyakorol a nélkülözővel, szenvedővel, megsebzettel, és azokkal, akik a sír szélén állnak. Isten mindnyájunkat arra hív, hogy folytassuk a munkát, amelyet sajnos sokan elhanyagoltak: igyekezzünk helyreállítani az emberekben a Teremtő erkölcsi képmását. (113. levél, 1901)
