„Az igazakra világosság fénylik a sötétben, attól, aki irgalmas, kegyelmes és igaz.” (112. zsoltár 4)
Ahol megnyilvánul a szeretet és együttérzés, ahol kitárul a szív, hogy mások áldására szolgáljon és felemeljen másokat, ott megmutatkozik Isten Szentlelkének munkálkodása. A pogányságban élő emberek, akik sohasem ismerték Isten írott törvényét, kedvesek voltak az Ő szolgái iránt, és saját életük kockáztatásával is megvédték őket. A Szentlélek ültette kegyelmét a pogányok szívébe, s keltette életre bennük a jóindulatot, amely ellenkezett természetükkel és nevelésükkel. (…)
Krisztus igyekszik felemelni mindenkit, aki szeretne kapcsolatba kerülni Megváltójával, hogy eggyé lehessen Vele, amiképpen Ő is egy az Atyával. Istenünk megenged az életünkben szenvedéseket és szerencsétlenségeket, hogy kiemeljen minket az önzésünkből. Igyekszik kifejleszteni bennünk az Ő jellemtulajdonságait: részvétet, gyengédséget és szeretetet. Ha elfogadjuk ezt a szolgálatot, belépünk Krisztus iskolájába, hogy alkalmassá váljunk a mennyei életre. (…)
Amikor együttműködünk az angyalokkal földi munkájukban, előkészülünk arra is, hogy majd együtt lehessünk velük. Az angyalok Isten szolgái, „elküldve szolgálatra azokért, akik örökölni fogják az üdvösséget” (Zsidókhoz írt levél 1,14),, s örömmel üdvözlik majd azokat, akik földi életüket nem azért élték, hogy mások szolgáljanak nekik, hanem hogy ők segítsenek embertársaiknak (Máté evangéliuma 20,28). Ebben az áldott társas kapcsolatban tanulhatjuk meg örök örömünkre, hogy ki a mi felebarátunk. (Krisztus példázatai, 385–386. o.)
A szeretet minden cselekedetéről, a kedvesség minden szaváról, a szenvedőkért és elnyomottakért mondott minden imáról megemlékeznek a mennyben, megörökítve az elenyészhetetlen feljegyzésekben. (Bizonyságtételek, V. köt., 133. o.)
