„Énok Istennel Járt (…) háromszáz évig.” (Mózes I. könyve 5,22)
Éltek olyan emberek, akik azáltal, hogy Istennel léptek szövetségre, felemelkedtek és nemes jellemű hírnökökké váltak. A mennyel álltak kapcsolatban, értelmes férfiak voltak, csodálatos teljesítményekkel. Szent küldetésük volt, hogy igaz jellemet fejlesszenek, s a kegyesség leckéit tanítsák nemcsak kortársaiknak, hanem a jövő nemzedékeinek is. (…)
Énokról meg van írva, hogy hatvanöt éves korában fia született, és ezután még háromszáz évig járt Istennel. Énok korábban is szerette és félte Istent, s megtartotta parancsolatait. (…) Ádámtól tudta meg a bukás sötét történetét és Isten kegyelmének örömhírét, amint az megnyilvánult ígéretében, és bízott a Megváltó eljövetelében. Azonban első fiának születése után Énok mélyebb tapasztalatot nyert, mert szorosabb kapcsolatba került Istennel. Jobban felismerte saját kötelességét és felelősségét. Amikor látta kisfia ragaszkodását, szeretetét és feltétlen bizalmát, s apai szívét mély, sóvárgó gyengédség és szeretet töltötte be gyermeke iránt, csodálatos leckét tanult meg Isten szeretetéről, amely az Ő Fiának ajándékában nyilvánul meg, és abban a bizalomban, amellyel Isten gyermekei mennyei Atyjukra támaszkodhatnak. Mennyei Atyánk Krisztus általi végtelen, felfoghatatlan szeretete lett Énok elmélkedésének tárgya éjjel és nappal, s teljes szívéből igyekezett kinyilvánítani szeretetét az emberek iránt, akik között lakott.
Énok nem elragadtatásban vagy látomásban járt Istennel, hanem mindennapi kötelességeinek teljesítésében. (…) Családjában, az emberekkel érintkezve, mint férj és apa, barát és ismerős: a teremtő Isten állhatatos, megingathatatlan szolgája volt. (Pátriárkák és próféták, 84–85. o.)
