„A világ elmúlik, és annak kívánsága is, de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (János apostol I. levele 2,17)
János és tanítványtársai olyan iskolába járhattak, amelyben Jézus Krisztus volt a tanító. (…) János a szívében őrzött minden tanítást, és életét mindig igyekezett összhangba hozni az isteni Példaképével. Jézus tanításai úgy tárták tanítványai elé a szelídséget, alázatosságot és szeretetet, mint amelyek elengedhetetlenek a kegyelemben való növekedéshez, és ahhoz, hogy az ember alkalmassá válhasson az Ő munkájának végzésére – s e tanítások a legnagyobb értéket jelentették János számára. (…)
Fontos tanulságot vonhatunk le a János és Júdás jelleme közötti ellentétből. János a megszentelődés élő szemléltetése volt, míg Júdást csak a kegyesség látszata jellemezte, azonban jelleme sátáni volt, nem isteni. Krisztus tanítványának vallotta magát, de szavaival és cselekedeteivel megtagadta Őt.
Júdás ugyanolyan drága lehetőségeket kapott, mint János, hogy megismerje és kövesse a Megváltót. Hallgatta Krisztus tanításait, és jelleme átalakulhatott volna az isteni kegyelem által. Azonban míg János komolyan küzdött hibái ellen, és igyekezett hasonlóvá válni Krisztushoz, addig Júdás elnyomta lelkiismeretét, s engedett a kísértéseknek. Megerősítette magában becstelen szokásait, amelyek Sátán képmására formálták őt.
Ez a két tanítvány bemutatja a keresztény világot. A keresztények mindnyájan Krisztus követőinek vallják magukat, azonban míg egyik csoportjuk szelídségben és alázatosságban jár, addig a másik nem cselekvője az Igének, hanem csak hallgatója. Egyikük megszentelődött az Ige által, a másikuk semmit sem tud az isteni kegyelem megszentelő erejéről. Az egyik naponta meghal énjének és legyőzi a bűnt, míg a másik a saját kívánságainak hódol, s így Sátán tulajdonává válik. (The Sanctified Life, 44. o.)