„Emlékezzetek meg a messze régi dolgokról, hogy én vagyok Isten, és nincs több, Isten vagyok, és nincs hozzám hasonló.” (Ésaiás próféta könyve 46,9)
A mennyben Isten „minden mindenben”: ott a szentség uralkodik, és az Istennel való összhangot semmi sem rontja meg. Ha igazán a menny felé haladunk, akkor a menny lelkülete uralkodik a szívünkben már most is. De ha nem találunk örömet abban, hogy a mennyeiekről gondolkodunk, ha nem érdekel bennünket Isten megismerése, ha nem szemléljük örömmel Krisztus jellemét, és nem vágyódunk a megszentelődésre, akkor nem remélhetjük, hogy a mennybe jutunk. A keresztény előtt mindig ott a magasztos cél: a tökéletes alkalmazkodás Isten akaratához. Szeret beszélni Istenről, Jézusról, az áldás és tisztaság otthonáról, amelyet Isten készített az Őt szeretőknek. Amikor a hívő keresztény Isten áldott ígéretéből merít erőt, ebből táplálkozik, ezt az apostol úgy ábrázolja, mint az eljövendő világ erőinek megízlelését (Zsidókhoz írt levél 6,5).
Meg kell ismernünk Isten Krisztusban megnyilatkozó szeretetét. Ez az ismeret formálja át a jellemünket. Befogadása újjáteremti az emberi lelket Isten képmására, s egész lényünknek isteni erőt ad.
Pál apostol így szól: „Meghajtom térdemet a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja előtt, akiről neveztetik minden nemzetség, mennyen és földön, hogy adja meg néktek az Ő dicsősége gazdagságáért, hogy hatalmasan megerősödjetek az Ő Lelke által a belső emberben! Hogy lakozzék Krisztus hit által a szívetekben. A szeretetben meggyökerezvén és alapot vevén, hogy megérthessétek minden szentekkel egybe, mi a szélessége, hosszúsága, mélysége és magassága Isten jóvoltának, és megismerjétek Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy beteljesedjetek az Isten egész teljességéig.” (Eféz 3,14–19)
