„Kicsoda szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorongattatás, üldözés vagy éhség, mezítelenség vagy veszedelem, vagy fegyver? (…) Mindezekben felettébb diadalmaskodunk azáltal, aki minket szeretett.” (Római levél 8,35–37)
Pál szenvedett az igazságért, mégsem hallunk panaszt ajkáról. Amikor visszatekint fáradságos munkával, gonddal és áldozattal teljes életére, így szól: „Azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik.” (Római levél 8,18) Isten hűséges szolgájának győzelmi kiáltása elhallatszik a mi időnkig: „Kicsoda szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorongattatás, üldözés vagy éhség, mezítelenség vagy veszedelem, vagy fegyver? (…) Mindezekben felettébb diadalmaskodunk azáltal, aki minket szeretett. Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakíthat el minket Isten szeretetétől, amely van Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Római levél 8,35–39)
Habár Pált római börtönbe vetették, elzárva a világosságtól és friss levegőtől, elszakítva tevékeny evangéliumi munkájától, és a halálos ítéletét várta, mégsem engedett a kételynek és a kétségbeesésnek. Abból a sötét börtönből hangzott bizonyságtétele, telve élő hittel és bátorsággal, amely lelkesítette a hívők és vértanúk szívét az elkövetkező korszakokban. Szavai hűen mutatják be a megszentelődés eredményeit: „Most kész vagyok megáldoztatni, és eltávozásom ideje közel. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, annakokáért eltétetett nékem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz Bíró ama napon; de nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az Ő megjelenését.” (Timótheushoz írt II. levél 4,6–8) (The Sanctified Life, 68–69. o.)
