„Most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig oly teljes lesz az ismeretem, mint ahogyan Isten ismer engem.” (Korinthusi I. levél 13,12)
A mennyben úgy találkozunk majd, hogy soha többé nem kell elválnunk. (The Signs of the Times, 1911. június 20.)
Amikor a megváltottak találkoznak, felismerik azokat, akik ráirányították figyelmüket a megfeszített Krisztusra. Milyen áldott beszélgetéseket folytatnak majd! Így szólnak majd: „Bűnös voltam, Isten és reménység nélkül éltem a világon, de te eljöttél hozzám, és megismertetted velem a Megváltót, egyedüli reménységemet…”
Mások köszönetet mondanak azoknak, akik táplálták az éhezőket és felöltöztették a ruhátlanokat: „Amikor a kétségbeesés megkötözte lelkemet, az Úr elküldött téged hozzám, hogy a remény és vigasz szavait szóld. Ennivalót hoztál, és megnyitottad előttem Isten Igéjét, lelki szükségletem felismerésére vezettél. Testvéredként kezeltél. Együtt éreztél velem bánatomban, és meggyógyítottad összetört, megsebzett lelkemet, úgy, hogy meg tudtam ragadni Krisztus kezét. Tudatlanságomban türelmesen tanítottál, hogy van Atyám a mennyben, akinek gondja van rám. Felébresztetted bennem a hitet, hogy Ő meg akar menteni engem. Szívem megalázkodott, amikor felismertem azt az áldozatot, amelyet Krisztus hozott értem… Most itt vagyok megmentve, örökre megmentve, és örökké Megváltóm jelenlétében élhetek, dicsérhetem Őt, aki az életét áldozta értem!”
Milyen csodálatos öröm lesz majd, amikor a megváltottak találkoznak és köszöntik az értük munkálkodókat. Kimondhatatlan öröm hatja át azok szívét, akik nem a saját tetszésüket keresték ezen a világon, hanem áldást akartak vinni a szerencsétleneknek, akiknek olyan kevés jóban volt részük. (Review and Herald, 1905. január 5.)
