„Ne használd hiába az ÚR, a te Istened nevét, mert az ÚR nem hagyja büntetés nélkül azt, aki a nevét hiába használja.” (2 Móz 20:7)
Elmondja e parancsolat okát: ne esküdjünk „se az égre, mert az az Istennek királyi széke; se a földre, mert az az ő lábainak zsámolya; se Jeruzsálemre, mert a nagy királynak városa; se a te fejedre ne esküdjél, mert egyetlen hajszálat sem tehetsz fehérré vagy feketévé.” Minden Istentől származik. Semmink sincs, amit ne tőle kaptunk volna. Sőt, semmink sincs, amit ne Krisztus vére vásárolt volna meg számunkra. (Thoughts from the Mount of Blessing, 102.)
Az indulatosság perzselő szavai sose hangozzanak el, mert Isten és a szent angyalok előtt a káromkodás egyik vállfaja ez. (The Adventist Home, 439.)
Ez a parancsolat nemcsak a hamis esküvést és az esküdözést tiltja, hanem Isten nevének könnyelmű, gondatlan említését is, mely nem veszi tekintetbe annak félelmetes jelentőségét. Isten meggondolatlan említése hétköznapi társalgás közben, a rá való hivatkozás jelentéktelen dolgok bizonygatására, nevének gyakori és meggondolatlan ismételgetése tiszteletlenség Istennel szemben. „Szent és rettenetes az ő neve!” (Zsolt. 111:9) Minden embernek gondolkodnia kellene az Úr fenségéről, tisztaságáról és szentségéről, hogy szívébe vésődhessen az Ő magasztos jelleme, hogy tisztelettel és ünnepélyesen ejtse ki szent nevét. (Patriarchs and Prophets, 306, 307.)
Nem az embereket kell dicsőítenünk és imádnunk; egyedül az élő, igaz Isten az, akit imádatunk és tiszteletünk illet. A Szentírás tanítása szerint meggyalázzuk Istent azzal, ha lelkészeket tisztelendőnek szólítunk. Senki halandónak nincs joga ilyen cím birtoklására. Ez a név egyedül Istenhez tartozik, hogy megkülönböztesse őt minden más élőlénytől… „Szent és tiszteletre méltó az Ő neve.” Tiszteletlenek vagyunk Istennel, ha arra használjuk ezt a szót, ahová nem tartozik… Egyedül az Atyát és a Fiút illeti a dicsőítés. (The Youth’s Instructor, July 7, 1898.)
