„Adjanak hálát az ÚRnak kegyelméért és az emberek fiaival tett csodáiért.” (Zsolt 107:8)
A menny küldöttei vagyunk, ezért hitünknek mindig a vonzó oldalát kell megmutatnunk. Ne vonuljunk úgy, mint egy szomorú gyászmenet, akik folyton nyögnek és panaszkodnak az Atyjuk házába vezető úton. (The Youth’s Instructor, August 25, 1898.)
Azok az állítólagos keresztények, akik állandóa panaszkodnak, és úgy gondolják, hogy a boldogság és a vidám ábrázat bűnös dolog, nem rendelkeznek az igaz vallás ismertetőjegyeivel. Akik úgy tekintenek a természet szépségeire, mintha csak egy halott tájat néznének; akik inkább a száraz leveleket gyűjtögetik, ahelyett, hogy szépséges virágokat szednének; akik számára a természet szava csak keserédes melankóliát jelent, akik nem találnak szépséget a zöldellő völgyekben és hegycsúcsokban, akik bezárják érzékeiket a természet vidám hangja előtt: azok nincsenek Krisztusban. (The Youth’s Instructor, March 24, 1898.)
Tegyük fel, hogy megváltoztatod a dolgok sorrendjét…Tegyük fel, hogy megpróbálsz számon tartani minden áldást, amiben részesülsz. Mindeddig oly keveset gondoltál ezekre, hogy amikor nehézségek és megpróbáltatások támadnak, elkeseredsz, és úgy gondolod, Isten igazságtalan. Nem veszed számításba, milyen kevés hálát mutattál Isten áldásaiért. Nem érdemelted meg ezeket; de mivel folyton áradtak feléd napról napra és évről évre, úgy tekintettél rájuk, mint magától értetődő dologra, melyek jog szerint járnak neked, és amikért semmit sem kell visszaadnod…Isten áldásai számosabbak, mint fejünkön a hajszál, vagy mint a tenger fövenye. Elmélkedj az ő szeretetén és irántad való gondviselésén; ez szeretetre ösztönöz majd, amit a megpróbáltatások és nehézségek ki nem olthatnak. (The Review and Herald, December 23, 1884.)
Ha látnánk, mennyi veszélytől mentenek meg bennünket nap mint nap Isten angyalai, akkor a szerencsétlenségek miatti panaszkodás helyett folyton Isten irgalmáról beszélnénk. (The Review and Herald, November 19, 1908.)
