„Mi pedig az Úr dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal tükrözzük, és az Úr Lelke dicsőségről dicsőségre ugyanarra a képre formál át minket.” (2Kor 3:18)
Amikor a hívőt megvilágosítja Isten Lelke, Jézus tökéletességét szemlélve kimondhatatlan örömmel örvendezik. Az énben csak bűnt és tehetetlenséget lát, a Szabadítóban pedig bűntelenséget és végtelen hatalmat. Krisztus áldozata, melyet azért hozott meg, hogy igazságában részesíthessen minket – ez az a téma, melybe egyre mélyebben és egyre nagyobb lelkesedéssel kell elmerülnünk. Az én: semmi; Jézus: minden…
A kegyelem átformáló ereje isteni természet részesévé tesz engem. Krisztuson ragyogott fel Isten dicsősége, és ha Krisztusra tekintünk, és önfeláldozásán elmélkedünk emlékezve rá, hogy őbenne lakozik az istenség teljessége testileg, akkor mind közelebb kerülünk az erő Forrásához…
Milyen fontos, hogy Isten Lelke megvilágosítson minket! Csakis így láthatjuk meg Krisztus dicsőségét, és szemlélés által elváltozva jellemünk hit által a Krisztuséhoz válik hasonlóvá…Ő kegyelmet és bűnbocsánatot hoz minden léleknek. amint hitben Krisztusra tekintünk, hitünk áthatol a sötét árnyakon és hódolattal adózunk Istennek csodálatos szeretetéért, hogy nekünk adta Jézust, a vigasztalót…
A bűnös Isten gyermekévé és a menny örökösévé lehet. Felkelhet a porból, és szilárdan állhat a világosságban…Minden lépéssel Krisztus újabb szépségeit látja meg és egyre hasonlóbbá válik hozzá jellemében. (Ellen G. White Manuscript 20, 1892.)
A Krisztus halálában megnyilatkozó kegyelem hálás szeretetet ébreszt a hívőben, és őszinte imájára adott válaszul kegyelemből kegyelembe, dicsőségből dicsőségbe vitetik, míg Krisztust szemlélve ugyanazon képmásra el nem változik. (The Youth’s Instructor, December 6, 1894.)
