„Jézus megkérdezte tőle: Mit akarsz, hogy cselekedjem veled? A vak pedig azt mondta neki: Mester, hogy lássak!” (Mk 10:51)
A szív csak akkor szegődik a rajta segíteni tudó Isten nyomába, amikor már a bűnös érzi, hogy Megváltóra van szüksége. Amikor Jézus az emberek között járt, a betegek voltak azok, akiknek szükségük volt orvosra. A szegények, a szenvedők és a megfáradtak követték Őt, hogy részesüljenek abban a segítségben és vigasztalásban, melyet másutt fel nem lelhettek. A vak Bartimeus az út szélén várakozik; régóta várja a Krisztussal való találkozást.
Látó emberek tömegei vonulnak fel és alá, de nem vágyakoznak arra, hogy meglássák Krisztust. A hit egyetlen pillantása is megérintené Jézus szerető szívét, és kegyelmének áldásait árasztaná rájuk; ám ők nincsenek tudatában betegségüknek és lelki szegénységüknek, és nem érzik, hogy szükségük lenne Krisztusra. Nem úgy a szegény, vak ember. Számára az egyetlen remény Jézus. Amint vár és figyel, hallja a közeledő léptek zaját és izgatottan érdeklődik: Mi ez a zaj? A járókelők azt válaszolják, hogy a Názáreti Jézus közeledik. Bartimeus égő vágyakozással kiáltja: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Az emberek próbálják elhallgattatni, de ő annál erősebben kiáltozik: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” A könyörgés meghallgatásra talál. Kitartó hite megjutalmaztatik. Nem csak fizikai látását nyeri vissza, de lelki szemei is megnyittatnak. Krisztusban meglátja Szabadítóját, és az Igazság Napjának fénye lelkébe ragyog. Mindazok, akik a vak Bartimeushoz hasonlóan érzik, hogy Krisztusra van szükségük, és akik oly buzgók és eltökéltek, mint ő volt, megkapják az áldásokat, mely után sóvárognak.
A szenvedők, akik Krisztusra, mint megsegítőjükre tekintettek, az isteni tökéletesség és szentség szépségébe öltöztek, mely Krisztus jelleméről sugárzott rájuk. (The Review and Herald, March 15, 1887.)
Akik hit által befogadják Krisztust, azok hatalmat is kapnak, hogy Isten fiaivá legyenek. (The S.D.A. Bible Commentary 1:1110.)
