„Erre azt mondta: Nem Jákóbnak hívnak ezután, hanem Izráelnek, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél.” (1Móz 32:28)
Azon az éjszakán Jákob, anyjának dédelgetett fia megtapasztalta az újjászületés élményét és Isten gyermekévé lett. Kétségbeesésében a fény, mely ráragyogott, a legdrágább világosság lett számára, és a kemény kő, melyen fejét nyugtatta, a legkívánatosabb fekhellyé változott, melyen valaha pihent. (Manuscript 85, 1908.)
Milyen boldog is volt Jákob! Tudta, hogy Istennel találkozott. És mi is, ha befogadjuk az Isten trónjáról áradó fényt, tapasztalni fogjuk, hogy szívünk megtelik dicsérettel és hálával mennyei Urunk iránt. (Undated Manuscript 29.)
Élete nagy válságának órájában Jákob félrevonult imádkozni. Egyetlen, mindent túlszárnyaló szándék töltötte el: hogy jelleme átalakulását keresse. Miközben Istenhez esedezett, kéz – hite szerint ellenséges kéz – érintette meg, akivel azután egész éjjel küzdött életéért. Lelkének célkitűzését azonban még az életét fenyegető veszedelem sem változtatta meg. Amikor ereje már-már végleg elfogyott, az angyal, isteni hatalmát igénybe véve, megérintette őt, s az érintésről felismerte ellenfelét. Ekkor rokkantan, magatehetetlenül az Üdvözítő keblére borult, s áldásáért esedezett. Nem hagyta magát elutasítani, hanem addig könyörgött, míg Krisztus meghallgatta tehetetlen, bűnbánó lelke kérését, az Úr ígérete szerint: „Fogja meg erősségemet, kössön békét velem, békét kössön velem!” (Ésa. 27:5) Jákob eltökélt lélekkel kérlelte: „Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engem.” (I. Móz. 32:26) Az állhatatosságnak ezt a lelkületét az ihlette, aki azon az éjjelen Jákobbal küzdött. Ő adta meg Jákobnak a győzelmet, Ő változtatta Izraelre a nevét, mondván: „Küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél.” (I. Móz. 32:28) Amiért Jákob hiába küzdött és viaskodott a saját erejével, azt átadása és rendíthetetlen hite által végül is elnyerte. (Thoughtsfromthe Mount of Blessing, 144, 145.)
