„Az angyal pedig így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt! Mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedveztél fiadnak, a te egyetlenegyednek énérettem.” (1Móz 22:12)
Ábrahám … engedelmeskedett az isteni parancsnak, és útnak indult Izsákkal. Látja a hegyet, amelyről Isten kijelentette, hogy azon mutassa be áldozatát. Leveszi a fát szolgájának válláról, és Izsákra rakja át, arra, akit majd fel kell áldoznia. Szilárdsággal és gyötrelmes határozottsággal övezi fel lelkét, készen arra, amit Isten mondott neki. Sajgó szívvel és reszkető kézzel tartja a tüzet, mikor Izsák megkérdezi: Apám, itt a fa meg a tűz, de hol az áldozat? De jaj, Ábrahám most még képtelen elmondani. Apa és fia megépíti az oltárt, s elérkezik a szörnyű perc, mikor Ábrahámnak el kell mondania Izsáknak mindazt, ami az egész hosszú úton gyötrelmekkel töltötte el lelkét: azt, hogy maga Izsák az áldozat. Izsák nem gyerek többé, hanem felnőtt ifjú. Megtagadhatta volna apjának az engedelmességet, ha azt választja. Mégsem vádolja apját, hogy megbolondult, azt sem kísérli meg, hogy eltérítse szándékától, hanem engedelmeskedik. Tudja, hogy apja szereti őt, s nem ajánlaná fel e borzalmas áldozatot, ha Isten nem szólította volna fel erre.
Szánakozó apjának reszkető, szerető keze megkötözi Izsákot, mert Isten úgy parancsolta. A fiú alárendeli magát, hogy apja feláldozza, mert hisz apjának feltétlen becsületességében. De mikor minden elkészül, mikor a végsőkig próbára lett téve mind az apa hite, mind a fiú engedelmessége, akkor Isten angyala megragadja Ábrahám kinyújtott karját, mely már-már lesújt fiára, és azt mondja neki: elég! (Testimonies for the Church 3:368.)
Nagy bátorság szükséges ahhoz, hogy minden körülmények között készségesen engedelmeskedjünk Istennek. (Manuscript 146, 1902.)
Krisztust csak úgy ismerhetjük meg, ha szeretjük Őt és engedelmeskedünk neki. Az Úrnak bátor emberekre van szüksége, akik nem fognak kudarcot vallani vagy elcsüggedni. (Manuscript 19, 1892.)
