„Három óra volt, amikor megfeszítették.” (Mk 15:25)
Isten szeplőtlen Fia a kereszten függött, testét korbácsütések szaggatták össze. Kezeit, amelyeket oly gyakran áldásra nyújtott ki, fagerendához szegezték. Lábait, amelyek oly fáradhatatlanok voltak a szeretet szolgálatának végzésében, nagy szegekkel átütve rögzítették a keresztfához. A királyi fejet össze-vissza szurkálták a töviskorona tövisei, a remegő ajkak jajkiáltásra formálódtak. Mindaz, amit Krisztus elszenvedett – a vércseppek, amelyek lehullottak fejéről, és lefolytak kezeiről, lábairól, a haláltusa, amely eltorzította testének formáját, a kimondhatatlan lelki kínszenvedés, amely betöltötte szívét, amikor Atyja elrejtette előle orcáját –, az emberiség minden gyermekéhez szólt, kijelentvén: Éretted járult hozzá Isten Fia a bűn terhének ilyen elhordozásához, éretted döntötte meg a halál uralmát, és tárta fel a paradicsom kapuit. Ő… áldozatként felajánlja magát a kereszten, és mindezt azért, mert szeret téged. A Megváltó, a bűnök hordozója, eltűri az isteni igazság haragját, és éretted Ő lesz bűnné.
A szemlélők csendben várták a félelmetes jelenet végét. A nap kisütött, de a keresztet még mindig sötétség burkolta be. A papok és a főemberek Jeruzsálem felé tekintettek, és íme, a sűrű felhő rátelepedett a városra és Júdea síkságaira. Az Igazságosság Napja, a Világ Világossága visszavonta sugarait az egykor kedvelt Jeruzsálem városától. Isten haragjának cikázó villámai a pusztulásra ítélt városra irányultak.
A sötét homály hirtelen felemelkedett a keresztről, és tiszta trombitaszóhoz hasonló hangon, amely mintha az egész teremtett világmindenségen áthangzott volna, Jézus így kiáltott fel: „Elvégeztetett!” (Ján 19,30) „Atyám, a Te kezeidbe teszem le az én lelkemet.” (Luk 23,46) Fényesség vette körül a keresztet, és a Megváltó arca a nap fényéhez hasonló dicsőséggel ragyogott fel. Azután lehajtotta fejét a mellére, és meghalt. (The Desire of Ages, 755, 756.)
