„Így szólt azért hozzájuk Jézus: Amikor fölemelitek az Emberfiát, akkor majd felismeritek, hogy én ki vagyok, és hogy magamtól semmit sem teszek, hanem azt mondom, amire az Atya tanított engem.” (Jn 8:28)
Krisztust azoknak kell felmagasztalniuk, akiket szégyenteljes kereszthalálával megváltott. Az, aki érezte Krisztus kegyelmének erejét, van, mit mondania. Ezek a személyek arra törekednek, hogy azokat a munkamódszereket hozzák működésbe, amelyek Krisztus evangéliumát hirdetik. Az emberiség, a bölcsesség nagyszerű forrásából nyerve hatékonyságát, intézményesedik, munkálkodó eszközzé válik, amelyen keresztül az evangélium gyakorolja elmére és szívre ható, átalakító hatalmát…
Használjuk Krisztusért összes képességünket. Ezzel tartozunk Istennek. Krisztussal közösségre lépve, az új ember csupán visszatér Istennel való közösségére… Kötelességei körülötte vannak, közel és távol. Első kötelessége a gyermekei, s legközelebbi rokonai. Semmi sem menti őt föl, hogy a külső, nagyobb kör kedvéért elhanyagolja a belső kört…
Néhány háztartásban kis otthoni gyülekezet van. A kölcsönös szeretet egymáshoz kapcsolja a szíveket, és az az egység, ami a család tagjai között él, a leghatékonyabb igehirdetést szólja és gyakorlati istenfélelemről tesz tanúságot. Amint a szülők hűségesen végzik kötelességeiket, korlátoznak, kijavítanak, tanácsolnak, útba igazítanak, vezetnek, irányítanak – az apa, mint a család papja, az anya, mint valami otthoni misszionárius, – betöltik azt a helyet, amelyet Isten velük töltet be. Otthoni kötelességük hűséges végzésével megsokszorozzák az otthonon kívül jót cselekvő eszközeiket. Alkalmasabbakká válnak a gyülekezetben végzett munkára is. A kicsiny nyáj tapintatos kiképzése révén, gyermekeiket magukhoz és Istenhez kötve, az apák és az anyák Istennel működnek együtt. A keresztet magasztalják fel otthonaikban. A család tagjai az égi királyi család tagjaivá, a mennyei király gyermekeivé lesznek. (Generál Konferenciai Bulletin, 1899. ápr. 1.)
