„Ismeri az Úr a bölcsek gondolatait, hogy hiábavalók. Azért senki se dicsekedjék emberekkel.” (1Kor 3:20-21)
A féktelen kicsapongás korában élünk, a felnőttek és a fiatalok arcátlanul vétkeznek. Ha fiataljainkat nem őrizzük szentül, ha nincsenek megerősödve sziklaszilárd elvekben, ha nem választják meg nagy gondosan társaikat és azt az irodalmat, ami elméjüket táplálja, kiszolgáltatják magukat egy olyan társadalomnak, amelynek erkölcsei olyan romlottak, mint Szodoma lakosaié… Fiataljaink minden oldalról kísértésekkel találják szembe magukat, ezért olyan nevelésben kell részesülniük, amely magasabbrendű erőtől függ, magasabbrendű tanításon nyugszik, mint amilyeneket halandóktól nyerhetnek. Mindenhol vannak olyanok, akik becsmérlik a mi Urunkat és akik szokásszerűen megvetéssel illetik a kereszténységet…. Akiknek nincsen erkölcsi bátorságuk, azok nem tudnak kiállni az igazság védelmében, nincs bátorságuk így szólni: „Vagy felhagynak ezzel a társalgással, vagy távozom. Jézus, a világ Megváltója az én Üdvözítőm, Őbenne van az örök életbe vetett reménységem.” Ez az eljárás elhallgattatja a gúnyolódókat. Ha érvekkel állsz ellenük, felhozzák ellenérveiket, és semmi, amit mondasz nem érinti meg őket. Ám ha Krisztusért élsz, ha bátran kiállsz a menny Istene mellett, akkor megteheted értük azt, amit érvekkel nem érhetnél el…
Nincs szomorúbb látvány, mint az, ha Krisztus vére árán megvásárolt emberek, akik tehetségükkel Istent dicsőíthetnék, tréfát űznek Isten kegyelmi üzenetéből, tagadják Krisztus istenségét, és saját véges okoskodásaikban bíznak, amelyek teljesen alaptalanok. Ha azonban a szenvedés tüze kísérti, próbálja majd meg őket, ha szembe kell nézniük a halállal, összes melengetett tévtanaik semmivé válnak, mint a jég a napon… A keresztény reménység a lélek biztos és erős horgonya. (The Signs of the Times, 1890. április 21.)
