„A gazdag ne dicsekedjék a gazdagságával!” (Jer 9:23)
A gazdag ne dicsekedjék a gazdagságával. Ha világi dolgokhoz ragaszkodunk, nem Krisztust magasztaljuk. Sátán elménket jelen életünk dolgaival foglalja le, hogy elveszítsük tekintetünk elől a magasabbrendű életet; ám nem engedhetjük meg magunknak, hogy az ő eszközeinek engedjünk. Krisztus minden mulandó és minden lelki áldás forrása. Ha ő ad nekünk minden gazdagságot, nem állíthatjuk, hogy azok a sajátjaink. „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják; Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben…” (Mt 6:19–20) Pál minden dolgot kárnak és szemétnek tekintett, csakhogy Krisztust megnyerhesse. Mégis, amikor a Megváltó igényt tart javainkra és szolgálatunkra, sokan vannak, akik úgy látják, hogy nem tudnak engedelmeskedni Istennek, miközben földi kincseikhez ragaszkodnak, és végül kincseik mellett döntenek…
Hogyan lehetséges, hogy azok, akik saját számításaik szerint Krisztus trónja körül fognak állni, és igazságosságának ruhájába öltözni, nem bíznak Istenben és attól félnek, hogy majd kívül hagyja őket? Hol van a hitük? Mennyei Atyánk eteti a hollókat; nem táplálna minket annál inkább…? Ha helyes képünk lenne Krisztusról, nem engednénk, hogy valami is közénk és Közé álljon… Akik azt tanulmányozzák, milyen közel élhetnek a világhoz, hogy még igényt tarthassanak a mennyre, éppen elég közel fognak kerülni, hogy kiszoruljanak onnan. El kell fogadnunk vallásunkban a szenvedést is, ha együtt akarunk ülni a nagy Szenvedővel az Ő trónján. (Review and Herald, 1887. márc. 15.)
Miközben jogszerű, hogy javakat szerezzünk, a pénzt, amivel rendelkezünk, úgy kell tekintenünk, mint ami csak bizalmi alapon a miénk. Nem azért birtokoljuk, hogy elherdáljuk, hanem, hogy az Úr szolgálatára fordítsuk. Eltökélt szándékunknak kell lennie, hogy engedelmeskedjünk a mi parancsnokunk rendelkezéseinek és így gyüjtsünk magunknak kincseket a mennyben. Ekkor, ha minden földi dolog meg is semmisül, kincsünk lesz a mennyben, amely meg nem romlik. (29. Kézirat, 1886.)
