„Hanem aki dicsekszik, azzal dicsekedjék, hogy értelmes, és ismer engem, hogy én vagyok az ÚR.” (Jer 9:24)
Semmi helye a saját érdemeinkkel való kérkedésnek. (Christ’s Object Lessons 401.)
A parancs nem így hangzik: „aki dicsekszik, önmagában dicsekedjen”, hanem Istenben… Így nincs lehetőség arra, hogy az emberek maguknak nyilvánítsák a dicsőséget. Minden áldásért, amit csak élveznek, minden képességért, amellyel rendelkeznek, Krisztus kegyelmének adósai. Senkinek sem szabadna felmagasztalnia magát, ha bölcsességre vagy igaz életre tesz szert…
Akik a legmélyebb tapasztalatra tettek szert Istennel, azok állnak legmesszebb a büszkeségtől és önigazultságtól. Szerényen vélekednek saját magukról, ám Krisztus dicsőségéről és kiválóságáról a legmagasztosabb fogalmaik vannak… Amikor szemeinket a mennyre szegezzük, és világosan látjuk Krisztus jellemét, fel fogjuk magasztalni az Úr Istent a mi szíveinkben.
Mikor az ember megismeri a Megváltó történetét, súlyos hibákat fedez fel önmagában. Oly nagy a Krisztustól való különbözősége, hogy alapos változások szükségességét látja életében. Azzal a kívánsággal kutat hát tovább, hogy hasonlóvá váljék csodálatos példaképéhez. Meglátja szeretett Mestere tekintetét, lelkületét. Szemlélés által… az Ő képmására változik el.
Nem azzal utánozzuk Jézus életét, ha elfordulunk Tőle, hanem ha róla beszélünk, ha tökéletességéről gondolkodunk, ha finomítani igyekszünk szokásainkat és magasztossá tenni jellemünket, ha hit és szeretet, valamint komoly, kitartó igyekezet által próbáljuk megközelíteni a tökéletes példaképet. Krisztus szavainak, szokásainak, tanításainak ismerete által mi is átvesszük alaposan tanulmányozott jellemének erényeit s megtelítődünk az ő oly igen csodált lelkületével. Jézus lesz számunkra „tízezer közül is legfőbb”, a mindenestől „kívánatos” (Én 5:10-16). (The Review and Herald, 1887. március 15.)
