„Ha valaki szól, Isten igéjét mondja, ha valaki szolgál, azzal az erővel végezze, amelyet Isten ad, hogy mindenben Isten dicsőíttessék a Jézus Krisztus által, akinek dicsőség és hatalom örökkön-örökké. Ámen.” (1Pt 4:11)
Krisztus a mi példaképünk, és azok akik Krisztust követik nem járnak sötétségben; mert nem a saját kedvteléseiket keresik. Krisztus megdicsőítése lesz folyamatos életcéljuk… De milyen sokan vannak, akiknek különböző eszközök és befolyás adatott, ezáltal pedig elvesztették szemük elől a Példát, és a világ értékrendjét követik… Férfiak és nők, akik a pénz bőségének, házak, földterületek gazdagságának áldásában részesültek, általában haszontalan és önző élvezetek kielégítésére nevelik gyermekeiket. Így haszontalanná válnak erre az életre és alkalmatlanok a jövőbeli, halhatatlan életre… A mai fiatalokat arra nevelik, hogy azt higgyék: a pénz teszi az embert. (The Youth’s Instructor, October 18, 1894.)
Erőnk nem a nevelés nyújtotta képességeinkben vagy eszközeinkben rejlik, és nem is a mi népszerűségünkben. Erőnk az önfeláldozásban van, Krisztus iránti készséges engedelmességünkben. Azok, akik igazán mindent alárendelnek Neki, súlyos befolyásra fognak szert tenni és készek lesznek másokat is magukkal vinni, mert a világosságban járnak. Az agy ereje hatástalan lesz, az erszény hatalma mit sem számít Istennél, de a szív ereje, az alapos állhatatosság, az alázatos hűség mind olyan befolyással bírnak, amely ellenállhatatlan lesz. (The Youth’s Instructor, September 6, 1894.)
Ne szentelnénk oda magunkat Istennek vonakodás nélkül? Krisztus, a dicsőség Királya odaadta Magát váltságdíjul értünk. Visszatarthatunk bármit is Tőle? Azt gondoljuk, hogy a mi szegény, értéktelen lényünk túl drága, időnk és tulajdonunk túl értékes, hogy Jézusnak adjuk? Nem, nem! Szívünk legmélyebb hódolata, kezeink legrátermettebb szolgálata, képességünk, tehetségünk és eszközeink – mind túl szegényes áldozatok, hogy Neki adjuk, Aki megöletett és Aki megváltott minket Istennek az Ő vére által minden ágazatból, nyelvből, népből és nemzetből. (The Review and Herald, March 15, 1887.)
