„[Krisztus] lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan pellengérre állította őket, diadalmaskodva rajtuk a kereszten.” (Kol 2:15)
Kálvária keresztjénél a szeretet és az önzés állt szemben egymással. Itt mutatkozott meg mindkettő a maga legteljesebb valóságában. Krisztus azért élt, hogy vigasztaljon és áldást osszon. Sátán pedig megölte Őt, s ezzel kifejezte Isten elleni gyűlöletének mélységes gonoszságát. Ezzel lelepleződött lázadásának igazi célja: megfosztani Istent trónjától, és megölni azt, aki kinyilatkoztatta Isten szeretetét.
Krisztus élete és halála felfedi az ember gondolatait is. Krisztus élete – a jászoltól a keresztig – önmegtagadásra, a szenvedésben való részvételre hív. Leleplezi az emberek szándékait. Jézus a menny igazságát hozta, s mindazok, akik engedelmeskedtek a Szentlélek szavának, vonzódtak hozzá. Akik önmagukat imádják, azok Sátán birodalmához tartoznak. Krisztus iránti magatartásunk mutatja meg, kinek az oldalán állunk. Így mondja ki mindenki önmaga felett az ítéletet.
A végső ítélet napján minden elveszett lélek meg fogja érteni, mit dobott el magától azzal, hogy elvetette az igazságot. A kereszt áll majd szemük előtt, és mindenki – akit bűnei addig elvakítottak – felismeri igazi jelentőségét. A Kálvária látomása nyomán, a titokzatos Áldozat láttán minden bűnös elismeri, hogy a menny ítélete jogos. Minden hazug mentség semmivé lesz. Az emberiség hitehagyása a maga irtózatosságában mutatkozik meg. Mindenki meglátja majd, mit választott… Amikor minden szív gondolata nyilvánvalóvá lesz, a hűségesek és a lázadók együtt vallják majd meg: „Igazságosak és igazak a te útaid, ó szentek Királya! Ki ne félne téged, Uram! és ki ne dicsőítené a te nevedet? […] Mert a te ítéleteid nyilvánvalókká lettek” (Jel 15:3-4). (The Desire of Ages, 57, 58.)
Bár a föld elszakadt a mennyek országától és elidegenedett a mennyel való közösségtől, Jézus újból visszacsatolta azt a dicsőség körébe. (The Signs of the Times November 24, 1887.)
