„Kifelé menet pedig találkoztak egy Simon nevű cirénei emberrel, akit arra kényszerítettek, hogy vigye az ő keresztjét.” (Mt 27:32)
A teher túl nehéz volt a legyengült és szenvedő Megváltó számára. A tanítványaival együtt fogyasztott húsvéti vacsora óta sem ételt, sem italt nem vett magához. A Getsemáne-kertben sátáni erőkkel kellett megküzdenie… Az egész gyalázatos törvényszéki jelenetet állhatatosan és méltósággal viselte. Amikor azonban a második megostoroztatás után rátették a keresztet, emberi természete nem tudott többet elhordozni. Ájultan esett össze a teher alatt.
A Megváltót kísérő tömeg látta erőtlen és tántorgó lépteit, de semmi szánalmat nem tanúsítottak iránta. … Kínzói ekkor felismerték, hogy képtelen tovább vinni terhét. Zavartan néztek körbe, hogy találjanak valakit, aki továbbvinné a megalázó terhet. A zsidók ezt nem tehették meg…
Ekkor czirénei Simon, egy vidékről jövő idegen összetalálkozott a tömeggel. Hallotta a sokaság gúnyolódó és gyalázkodó beszédét, a megvetően ismételt felszólítást: Utat a zsidók királyának! Megdöbbenve állt meg a jelenet láttán, s mivel szánakozva nézte Jézust, a katonák megragadták és vállára helyezték a keresztet.
Simon hallott már Jézusról. Fiai hittek az Üdvözítőben, ő maga azonban nem tartozott Jézus tanítványai közé. A kereszt Golgotára vitele mégis áldás lett számára. Élete végéig hálás volt ezért az isteni gondviselésért, amely arra indította, hogy Krisztus keresztjét önként felvegye, és ettől kezdve mindig örvendezéssel állt annak terhe alá. (The Desire of Ages, 741, 742.)
A kereszt, melynek viselésére [Simont] kényszerítették, megtérésének eszköze lett. Simon mélyen megindult Krisztus szenvedései láttán. A Kálvária eseményei és a Megváltó szavai eredményeképp elismerte, hogy ő az Isten Fia. (Manuscript 41, 1887.)
