„Ezért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldözésekben és szorongattatásokban Krisztusért, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” (2Kor 12:10)
„Isten hírnökeit mindenkor megvetették és üldözték, de éppen szenvedéseik által terjedt el az istenismeret. Minden egyes tanítványnak soraikba kell beállni és munkájukat végezni, tudván, hogy az ellenség semmit sem tehet az igazság ellen, hanem csak az igazságért. Isten azt akarja, hogy az igazság közismert legyen s hogy gondosan tudassák és megbeszéljék az emberek, még akkor is, ha ez a rájuk zúduló gyűlölet és megvetés árán történik is. Az emberek kedélyét fel kell rázni közönyükből. Minden harc, üldöztetés és minden erőfeszítés eszköz Isten kezében olyan lelkek felébresztésére, akik e nélkül tovább szunnyadnának.
Isten követőinek történetében hányszor igazolódott ez a tapasztalat! Miközben az ékesen szóló és nemes Istvánt a Magas Tanács beleegyezésével megkövezték és az evangélium ügyének semmit sem ártott. A mennyei fény, amely arcát beragyogta, s részvéte, amely halálakor mondott imáját áthatotta, olyan éles nyílvesszők voltak, melyek meggyőzték a Tanács álszenteskedő szolgáit és meghódították Sault, az üldöző farizeust, aki Isten kiválasztott eszköze lett, hogy Jézus Krisztus nevét a pogányokhoz és Izrael gyermekeihez vigye. Később pedig az idős Pál, római fogságából a következőket írta: „Némelyek versengésből prédikálják a Krisztust… azt hívén, hogy fogságom nyomorúságát így megnövelik. Csakhogy minden módon, akár színből akár szívből a Krisztus prédikáltatik… (Fil 1:16,18) Pál elfogatása által olyannyira elterjedt az evangélium, hogy még a császár palotájából is számos lelket nyert meg Krisztusnak. Sátán fáradozásai ellenére is „az el nem múló mag”, Isten Szava, amely örökké megmarad, magvetésként hull az emberi szívekbe. Isten gyermekeinek üldöztetése és meggyalázása által Jézus neve megdicsőíttetik s lelkek menekülnek meg.” (Thoughts from the Mount of Blessing, 54-57.)
