„Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” (Mt 5:5)
Voltak alkalmak, amikor Krisztus tekintéllyel, hatalommal beszélt, és szavait visszautasíthatatlan erővel juttatta célba, a Beszélő nagyságának ellenállhatatlan érzésével és az emberi eszközök a semmibe süllyedtek az előttük lévővel összehasonlítva. Mélyen megindultak, elméjükre mély benyomást gyakorolt, hogy megismételte a legnagyobb dicsőségből származó parancsot. Amint idézte a szavakat, hogy meghallják, lenyűgözte és elbűvölte őket, és meggyőződés ébredt elméjükben. Minden egyes szó célba talált, és nem volt erejük, hogy visszautasítsák. Minden egyes kimondott olybá tűnt a hallgatók számára, mint az Isten Szava. Bizonyságát adta, hogy Ő a világ világossága és az egyház tekintélye, aki felette áll mindnyájuknak. (Manuscript 118, 1905.)
Jézus az országára való alkalmasság első három vonása közé helyezi a szelídséget. Jézus életében és jellemében ennek az értékes kegyességnek az isteni szépsége tűnik elénk.
Az emberi természet mindig is a felszínre akar törni, viszálykodásra, civódásra készen; de aki Krisztustól tanul, az megüresíti magát énjétől, kevélységétől, az elsőbbség szeretetétől. Az ilyen ember lelkében nyugalom honol. Énjét a Szentlélek rendelkezésére engedi át. Akkor már nem akarjuk mindenáron a legmagasabb helyet elfoglalni. … Érezni fogjuk, hogy a legelőkelőbb hely számunkra a Megváltó lábánál van. …
Az alázatos szív, a szelídség a Krisztusban való lakozás gyümölcsei – ez az áldás valódi titka. „A szenvedőket szabadulással dicsőíti meg.” … A bűn az önfelmagasztalás vágyán át tette be lábát világunkba. Ősszüleink így vesztették el a szépséges birodalmuk fölötti uralmat. Krisztus pedig a lemondáson át szerzi vissza. Ő mondja, hogy győznünk kell, amint Ő is győzött. Alázat és énünk feladása által Jézus örököstársaivá válhatunk, amikor „a szelídek öröklik a földet.” (Thoughts from the Mount of Blessing, 29-33.)
