„Boldogok, akiket üldöznek az igazság miatt, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5:10)
Krisztus nem kecsegteti követőit földi dicsőséggel, földi gazdagsággal, sem pedig kísértésektől mentes élettel. Ellenkezőleg, utal arra a kiváltságukra, hogy Urukkal együtt járhatják az önmegtagadás útját, és vele együtt szenvedhetik el a szemrehányásokat, a gyalázatot, mivel a világ nem ismeri őket.
Krisztus lejött e földre, hogy az elveszett világot megváltsa, és szembe találta magát, Isten és az emberiség ellenségeinek egyesült erőivel. Irgalmatlan összeesküvésben társultak ellene, a békesség Fejedelme ellen. Bár minden egyes kimondott szava és cselekedete isteni, kegyes irgalomról tanúskodott, a közte és a világ közötti különbség mégis keserű gyűlöletet ébresztett bennük. Krisztus leküzdötte az emberi természet gonosz hajlamait, s ezzel a leghevesebb ellenállást és ellenségeskedést lobbantotta fel. Hasonló sors vár mindazokra, akik kegyesen akarnak élni a Krisztus Jézusban. A becsületesség és a bűn, a szeretet és a gyűlölet, az igazság és az álnokság közötti küzdelem soha meg nem szűnik. Akinek életében Krisztus szeretete és a szentség szépsége megnyilvánul, az Sátántól elragadja alattvalóit; azért támad ellene minden erejével a gonoszság fejedelme. Megaláztatás és üldöztetés éri mindazokat, akikben Krisztus Lelke él. Az üldözések módja koronként változhat, de mozgatója örökké ugyanaz a szellem, amely Ábeltől kezdve minden időben üldözte Isten választottait.
Mihelyt az ember Istennel való összhangra törekszik, azonnal tapasztalja, hogy a kereszt elleni támadások nem gyengültek. A levegőbeli hatalmak, fejedelemségek és a gonosz szellemek azonnal készek harcolni azok ellen, akik engedelmeskedni akarnak a menny törvényeinek. Következésképpen az üldözések — ha eddig el is szomorítottak bennünket — örömére szolgáljanak Krisztus tanítványainak, mert ezek a legfőbb bizonyítékai, hogy Mesterük lábnyomában haladnak. …
A szenvedések és üldözések által Isten dicsőséges jelleme nyilvánul meg kiválasztottaiban. (Thoughts from the Mount of Blessing, 49-51.)
