„Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a véghezvitelt tetszése szerint.” (Fil 2:12 – 13)
Istennel való kapcsolatunk ugyanolyan, mint a kisgyermek kapcsolata szüleivel. A menny Istene úgy vigyáz népére, egyházára, ahogyan a szerető szülők vigyáznak gyermekeikre. Mi pedig olyan esztelenek vagyunk, mint a kisgyermek, mert hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindent tudunk, pedig valójában el sem tudjuk képzelni, mit akar nekünk megtanítani Isten, ha hajlandóságot mutatunk rá, hogy lábnyomait kövessük.
Hajlandók vagyunk megszabadulni önigazultságunkból, és mint a kisgyermek, megragadni Isten művét? Hajlandók vagyunk arra, hogy Tőle tanuljunk és Ő vezessen minket? Totyogó lépésekkel csak most kezdünk járni. Idővel majd megtanulunk határozottabb lépéseket is tenni, de most minden pillanatban hajlamosak vagyunk a botlásra és elesésre. A legmagasabbtól a legalacsonyabbig, mindnyájunknak a tehetetlen gyermekek gyengeségeihez és problémáihoz hasonló lelki gyengeségeink és problémáink vannak. Ahogy ezek a gyermekek sem függhetnek egymástól, csakis szüleiktől, nekünk sem szabad tehetetlen lelkünket emberi lényektől függővé tennünk: csak abba az egyetlen Hatalomba kapaszkodhatunk, Aki meg tud menteni…
Isten felszólít bennünket, hogy lépéseinket az Ő félelmében tegyük meg, reszketve Előtte: „Munkálkodjatok üdvösségetekért – mondja – félelemmel és rettegéssel.”
Ameddig Krisztus útjaiban munkálkodunk, hatalmas karjaiba kapaszkodva, biztonságban vagyunk, de amint elengedjük karjait, s emberi lényektől kezdünk függeni, nagy veszélybe kerülünk. Isten ezen a napon arra vágyik, hogy magasabbra jussunk, mint eddig a múltban valaha is. Napról napra felfelé kell haladnunk és egyre csak feljebb, amíg el nem mondható rólunk, mint népről: “Tökéletesek Őbenne.” (Manuscript 96, 1902.)
